2016. április 5., kedd

Bábkiállítás Salgótarjánban

Salgótarján, 2016. április 8. 11:00
Bábkiállítás a Magyar Televízió legendás bábjaiból
Tervező: Lévai Sándor
Mikor legutóbb találkoztam a Magyar Televízió bábjaival, a bábraktárban - akkor még azt hittem lesz róluk egy könyv, Bábok, barátok címmel.  de mégsem :( - viszont gyűjtöttem az anyagot és élmény volt találkozni a fiúkkal, lányokkal, mégha panaszkodtak is, hogy fiókokban kell kuksolniuk, pedig még szívesen dolgoznának


 Most biztosan örülnek, hogy kijöhettek, legalább egy kiállítás erejéig és biztosan a salgótarjáni közönség is örül majd nekik, hiszen ők személyes ismerőseink, a Magyar Televízió fénykorának sztárjai, Lévai Sándor tervező bábjai, gyermekei



 Pénteken, április 8. 11:00 órakor lesz a megnyitó
Én is mondok beszédet
Majd utána idebiggyesztem, remélem elégedettek lesznek
a közönség is és a kiállítás résztvevői is :)
 Szeretnivaló, kedves élőlények. Lévai Sándor bábjai


egy írás tavalyról:
a facebookon osztotta meg Trencsényi László





Tanulságul a XXI. századnak – a „csendes nemzedékeknek”.

Sanyi manó



Trencsényi László írása
Akik ismerték, szerették. Lehetetlen volt nem szeretni a fürtös hajú, bozontos szakállú, hol gyereknek, hol matuzsálemnek látszó csendes férfiút, Lévai Sándort. A gyerekek az egykori Esti Mese Mackójának, vagy az egyfejű sárkánynak, Süsünek bábtervezőjeként ismerték – ha ismerték. Hiszen ők stáblistát nem olvastak, szerették e bábokat. S talán elképzelték, hogy ezt is egy szeretetre méltó ember tervezte.
Lévai Sándor jelenség volt a gyermektelevíziózás hőskorában, a Játsszunk bábszínházat című legendás televíziós vetélkedő egyik tervezője, szervezője.
Egykori kollégái döntöttek úgy, hogy az immár 10 éve elhunyt művészre, gyerekbarátra emlékező kötettel hívják fel a figyelmet. A kötetet a szülőföld, a tág értelemben vett Palócföld, Nógrád megye értő szakemberei gondozták és adták ki. Követhetjük az életutat, mely a XX. század megannyi sorsához hasonlóan nem vágyott kalandokkal indult. Balassagyarmati születés, kemencei gyerekkor, majd a háború során és után új és új határokkal körülrajzolt folyómenti falucska, Ipolyság (Sahy szlovákul). Majd a származási korlátoktól való meg-, és felszabadulás élménye, a népi kollégista sors.
Sándor – személyesen ismertem – elkötelezett embernek nevelkedett, s az is maradt. Ez a hit táplálta mindennapos alkotásai közben is. S a XX. századközép merész utópiáinak kései – tán utolsó – képviselőjeként többször nekifutott a világ egésze megjavításának. A szóban forgó kötet, Shah Gabriella gondos munkája tartalmazza – Somhegyi Béla egykori gyerektévérendező tolla nyomán – a Sanyi Manó projektet.
A kudarcot vallott tervnek magam is tanúja voltam. A televízió Mikes Sanyi Manójának átdolgozására készült. Sándor kiszámította, hogy a napról napra újjáépített papirmasé díszleteknél olcsóbb lenne, ha a szabadság-hegyi Anna-rét domboldalán tartós anyagból – gyerekeket befogadó méretben – megépülnének e házacskák. Meseskanzen? Játszótér? Ennél sokkal merészebb volt a terv – mely állandóan magával hordozott mappájában az utolsó szög helyéig rajzolva volt precízen és szépen.
Úgy képzelem – magyarázta lelkesen –, hogy e házakat majd nem csupán lakják a gyerekek, az arra járók, hanem részt vesznek az építésben, magában a mesében is. Majd bemondja a tévéhíradó – szárnyalt a képzelet –, hogy Sanyi Manó házához rézre, akácfára, szögre van szükség, s azon a hétvégén a gyerekek maguk hozzák el saját kezűleg a hiányzó nyersanyagot, alkatrészt, s valóban kezük nyomán épül (az ő) városkájuk.
Ugyan a hetvenes éveket a magyar úttörőmozgalom erős, de már reformista, reformista, de még erős korszakaként tartja számon a történetírás, sok kezdeményezés korszakaként (ebből Sándor többen részt is vett), de e tervhez nem tudott se financiális, se politikai támogatást nyújtani. Kudarcot vallottunk.
Pedig olyan egyszerű volna! – mondta, s kiteregette a réten terveit.
S alig pár évvel a Sanyi Manó projekt kudarca után újra találkoztunk. Interdiszciplináris diákkörnek nevezte el új kezdeményezését. Erről kevés szó esik a kötetben. Hadd egészítsem ki ezúton.
A nagy lakótelepi építkezések idején azt képzelte, hogy egy egész lakótelepet – szocialista lakótelepet! – fel lehet építeni (nemcsak társasházat) „házilagos kivitelben”. A tanácsi lakásokhoz úgy kell kijelölni, vélte, a majdani lakókat, hogy a majdani suszter, élelmiszerboltos, óvónő, vízvezetékszerelő, házmester, utcaseprő,  teherautóvezető, taxis, szociológus, parkőr egy lakóközösség kívánatos arányaiban kerüljön mint reményteli lakótárs egymás közelébe, s végezzék el együtt a kubikmunkát, az alapozást, a betonkeverést – építsék fel együtt (kalákában) saját városrészüket, építkezve ismerjék, szeressék meg egymást, nőjenek együtt saját városukkal. Igen, ez a kommuna modellje a „szocialista piacgazdaság” hajnalán (Liska Tibor fantziadús öteteivel egyidőben – Tibor egyébként szintén népi kollégista volt). Az agytröszt – a majdani „lakóbizottság” a képzelet szerint – havonta ülésezett egy művelődési házban, s lelkesülten tervezett. Épületet, zöldfelületet, játszóteret, bölcsődét, orvosi rendelőt és védőnői hálózatot, kiskereskedelmet, iskolát – engem erre a programra hívott szakértőnek –, a nemzedéke által – s általa még mindig – annyira várt  „megszerkesztett szép jövőt”. Éveken át  konstruktív beszélgetések zajlottak az Interdiszciplináris diákkörben. Tanulási folyamatnak, mondhatni projektnek remek volt. 
De a valóság már rég nem erre kanyarodott. Néhány alapító tovább lépett az alternativitásban, s vagy valamely valóságos ellenzéki mozgalom alapításán jártatta az eszét (azokba a klubokba járt), vagy különös filozófiákban merült el. (Harmadik Part  beszédes címen folyóiratot is adtak ki – talán még van néhány példány belőle dohosodó könyvespolcokon. Én őrzöm őket.)
Hát a szép, fotókkal gazdagon ékesített emlékező kötet ezt a történetet csalta ki belőlem.
Tanulságul a XXI. századnak – a „csendes nemzedékeknek”.